Azt hiszem, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy én már mindent kipróbáltam: tudatosan leépítettem azokat az embereket, akiktől soha, semmi jót nem kaptam / beiratkoztam jógázni és meditálni / buliztam és ittam végig egyhuzamban 10 napot, azt gondolva, hogy ha megszabadulok a gátlásaimtól, minden jobb lesz (nem lett, viszont cserébe elköltöttem egy csomó pénzt fölöslegesen, és egy hétig megpusztultam a másnaposság okozta fejfájástól) / zárkóztam el a világ elől egy hétre, internet és telefon nélkül, remeteként éltem a lakásban, azt remélve, hogy ha minden zavaró tényezőt kizárok és pontról-pontra átgondolom az életem, a megoldásra is sikerül rájönnöm / menekültem külföldre a problémáim elől / költöztem haza a problémáimmal / szedtem homeopátiás készítményeket / felkerestem egy pszcihológust, akihez kéthetente el is látogatok / voltam családállításon, asztrológusnál, sőt, egyszer még egy kineziológusnál is, aki körbefüstölt egy büdös gyertyával, hogy „leválassza a gyerekkoromban a bal oldalamra tapadt szellemgyereket, aki elszívja az energiáimat” (true story!), és teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy egy-két kivétellel egyiknek sem volt értelme.

A hozzám hasonlóaknak mégis azt tanácsolom, minél több mindent próbáljanak ki (azt is, ami zsigerből taszítja őket, én sem hiszek a „kifüstölésben”…), hátha valamelyik módszer bejön. Nekem most például javasoltak egy jósnőt, délután fel is hívom, lehet, hogy a jobb oldalamon is van egy rosszindulatú szellem, aki a boldog jövőmet árnyékolja be, és végre megszabadítanak tőle… …. …

Néha iszonyú, fojtogató dühöt érzek. Dühös vagyok a világra, amiért olyan, amilyen, az emberekre, amiért olyanok, amilyenek, és legfőképpen magamra, amiért ennyire tehetetlen vagyok és csak ideig-óráig vagyok képes lazán kezelni a problémáimat. Pár hónappal ezelőtt ilyenkor az volt a módszerem, hogy indokolatlanul paraszt módon viselkedtem mindenkivel, aki kedves akart lenni hozzám, veszekedéseket provokáltam, és mindenkibe belekötöttem (hogy aztán még azon is dühönghessek, hogy még azok is seggfejek, akiknek egyébként kötelességük lenne kedvesnek lenni hozzám, ha másért nem, hát azért, mert pl. ők a családom). Mostanában viszont elmegyek futni, amikor úgy érzem, hogy minden és mindenki irritál. Mostanában minden nap futok legalább 5 km-t, és remek érzés rendszeresen csinálni valamit. 

(Azért a rosszabb napjaimon ez sem akadályoz meg abban, hogy leordítsak mindenkit magam körül, de fejlődöm…)

A pszichológusom szerint jól haladok. (Merne mást mondani 8000 Ft/óráért…) Szerinte határozottan érezni rajtam a fejlődést. A pszichológusom szerint sikerült megtalálnom a helyes irányt, és ha kitartó vagyok,  (Hetek? Évek? Évtizedek múlva?) minden rendbe fog jönni.

Szerintem a pszichológusom egy hülye. Szerintem futószalagon érkeznek a rendelőjébe a hozzám hasonlóak, akik kétségbeesésükben még arra is hajlandóak, hogy a gyerekkori traumáikról beszélgessenek egy vadidegennel, megváltást remélve. Szerintem őszintén nem érdeklik sem a problémáim, sem a gyógyulásom. Az érdekli, hogy egy pillanattal se lépjük túl azt a bizonyos 50 percet – ezért fordulhatott elő, hogy a múltkor amikor elbőgtem magam, közben közölte velem, hogy „lejárt az időnk, két hét múlva ugyanekkor?” - én pedig 20 percet szobroztam a régi bérház lépcsőjén, zokogva, mielőtt kimerészkedtem volna az utcára.

Ha őszintén kéne válaszolnom arra, mi a legrosszabb ebben az egészben, azt mondanám, hogy a bűntudat. Állandóan, a nap 24 órájában ezt érzem, amiért képtelen vagyok túltenni magam bizonyos dolgokon, és ezzel mindenkit megnyomorítok magam körül, aki szeret, különös tekintettel Anyára. Meggyőződése, hogy ő rontott el valamit, hogy a saját, rossz beidegződései, bizonytalansága(i), elégedetlensége rám átragasztásával ő tett olyanná, amilyen vagyok. Hibás az elmélete (ha igaz lenne, a testvéremnek is ugyanígy kéne éreznie magát, hiszen egyforma nevelést kaptunk), ahogy ő sem tud meggyőzni engem arról, hogy egyszer elmúlik ez az egész, én sem tudom elégszer elmondani neki, hogy nem az ő hibája. Nem hiszem, hogy bárki hibás lenne – még én sem. Egyszerűen így alakult. Nem lehet mindenki egyformán boldog(talan).

Fogalmam sincs hová tűnt az elmúlt 1.5 hónap. Csináltam egyáltalán bármit azon kívül, hogy minden nap megfogadtam, hogy több napot nem pazarlok el az életemből? Legszívesebben elásnám magam, ha arra gondolok, mások mennyi mindent sűrítenek bele egy napba – én meg már akkor  büszke vagyok magamra, ha egy órára elmegyek sétálni a városba… Persze, tudom, kis lépésekkel kell haladni, de ez azért tényleg nevetséges. Össze kell szednem magam.

Tényleg! össze KELL szednem magam végre!!!

Vannak jó napjaim. Vannak napok, amikor már az elsőre kiválasztott ruhámban is istennőnek érzem magam és magabiztosan, mosolyogva, elégedetten közelítek a munkahelyem felé. Az ilyen napokon úgy érzem, az enyém az egész világ, hogy bármire képes vagyok, és szuper dolgok várnak még rám az életben.

És vannak a kevésbé jó napok (ez az átlag 30-ból olyan 27,5-et jelent). Amikor elborzadok a látványtól, amit a beérkező metrókocsi ablakából visszatükröződni látok (ez lenne a tükörképem…), amikor vánszorogva teszem meg a megálló és a munkahelyem közti kb. 150 méteres távot, amikor úgy érzem, már annak a tudata is kimerít, hogy egy nyüzsgő fővárosban élek, ahol sodródnom kéne az árral, állandóan pörögnöm kéne és ki kéne használnom az adódó lehetőségeket.

Igazság szerint az utóbbi pár hónapban már csak halványan emlékeztetem magam arra, aki ezelőtt voltam. Másoknak is feltűnik, már bent is állandóan azt kérdezgetik minden rendben van-e a magánéletemben, hogy beteg vagyok-e. Nem tudom mi a helyes válasz erre…beteg vagyok???

1. Nem lehet, hogy a hozzáállásoddal van baj? (De, biztos azzal is.)

2. De neked ez igazából jó így, nem? (Dede, egészen fantasztikus!)

3. Nem gondoltál még rá, hogy valamin változtatni kéne? (Micsoda? Nem, még S O H A ! Kösz!!!!!)

4. … azt még nem próbáltad? (Légyszi, ajánlj valamit, amit egy netes női portálon olvastál, hátha tanulok valami újat!)

5. Írd le, fogalmazd meg, hogy mi az, amit pontosan szeretnél! (Naggggyon eredeti!)

6. Gondolj a jóra! Be fogod vonzani, figyeld meg! (… … …)

7. Én ilyenkor azt szoktam, hogy … (Engem meg nem érdekel, mert nem releváns, bocs!)

8. El kéne menned valami olyan helyre, ahol tényleg rosszul élnek az emberek, egészen más színben látnád a világot utána. (Ennek legalább van némi igazságalapja, de kétlem, hogy boldoggá tenne, ha csak nyomort látnék magam körül…)

9. Kéne neked egy új munka/barát/barátok… (...vagy egy új agy!)

10. Túl nagy ügyet csinálsz mindenből, legyél lazább! (Őőő, o-k-é! Csak előbb háromszor összeütöm a smaragdcipellőim sarkát, várj!)

Pontban 7:00-kor csörög az ébresztőm, aztán 7:10-kor a második, 7:20-kor pedig a harmadik. 7:39 van, mire kikászálódom az ágyból. Megmosom az arcom, és elborzaszt a kép amit a tükörben látok. Egyre jobban hasonlítok a nagyanyámra. Irritál a kávéfőző hangja, indokolatlanul hangos. 5 perc alatt az egekbe szökik a vérnyomásom, ahogy a híreket és az alattuk lévő, végtelenül ostoba kommenteket olvasom.

Nincs kedvem jógázni, kövér vagyok és tohonya. 10 óra van, lezuhanyzom. Farmer, vagy „trenya” és itthoni kibolyhosodott póló? Óriási dilemma… 11:38, melegítőnadrágban állok a hűtő előtt – nincs kedvem főzni, majd útban a könyvtár felé bekapok valamit.

14:20-kor már bánom, hogy elindultam, kurva nehéz a laptop, érzem, ahogy a táska pántja vágja a csontokat a vállamban… feldúltan caplatok a Kálvin téren, a kávézókban rajzanak a csinos, übermenő, fiatal egyetemisták, kíváncsi vagyok miből finanszírozzák, én 30 éves középkorúként (mikor történt ez?) is annyira keveset keresek, hogy csak ünnepnapokon engedek meg magamnak ekkora luxust… Leülök az irodalmi olvasóban, egy (gondolom német) srác egy angol nyelvű anatómiakönyvet olvas mellettem. Semmi kedvem dolgozni, nem tudok koncentrálni, percenként jön be valaki a hóna alatt egy csilli-villi macbook-kal. Az biztos nem 10 kiló…

Mivel a 3 megkérdezett barátom közül egyik sem ér rá (az egyik romantikus vacsorát főz a barátnőjének, a másik pihen, mert húzós napja lesz holnap a munkahelyén, ahol diploma nélkül 3x annyit keres, mint én, a harmadik meg fel sem vette), elindulok hazafelé. Esik. És még mindig kurva nehéz a táskám.

A lakásba belépve meglátom a tömérdek mosatlan edényt és rájövök, hogy elfelejtettem kiteríteni a ruhákat, így a mosógép undorító poshadt, berohadt szagot áraszt. Lehuppanok a tv elé, hátha… 5 perc után feladom… lezuhanyzom… 2 oldal olvasás után hulla fáradtnak érzem magam, szóval inkább megpróbálok aludni. Utálom ezt a napot.

Pontban 7:00-kor csörög az ébresztőm, nagyot nyújtózva, frissen, tettrekészen kelek ki az ágyból. Első utam a fürdőbe vezet, érzem, ahogy a hideg víz élettel tölti meg a pórusaimat, és kisimítja a párna redőitől benyomódott orcám. Lenyűgözve bámulom a kávéfőzőből csöpögő éltető nedűt, orromat átjárja a reggeli kávé illata, ami valahogy mindig intenzívebb, mint a nap bármelyik másik szakaszában. Gyorsan átfutom az aktuális híreket. Meglepődve konstatálom, hogy a 8 óra alatt, amit alvással töltöttem, semmi borzalmas/felháborító nem történt a világ egyetlen pontján sem.

Végiggurítom a jógamatracom a domestos illatú padlón, és nekilátok átmozgatni elgémberedett végtagjaimat. Nyugodtan lélegzem, semmi sem zavar meg a koncentrálásban. Miután végeztem, lezuhanyzom, kényelmes farmert és egy laza pulóvert húzok.

Délelőtt 11 óra, és már a csodálatos, napsütéses belvárosban mászkálok. Utam során kedves, rég nem látott ismerősökbe botlom, egy hangulatos helyen ebédelek és éppen van időm elolvasni az utolsó pár oldalt a könyvemből, mielőtt tovább kéne indulnom. Pillekönnyű laptopommal beülök a könyvtárba, kedvesen mosolygok a nálam 10 évvel fiatalabb egyetemistákon, nosztalgiával gondolok a régi szép időkre, és büszkén állok neki a feladataimnak, örülök az elmúlt időnek, és annak, hogy már egészen más irányba tart az életem, hiszen dolgozó nő vagyok, egy menő 30-as!

Munka után összefutok a legjobb barátaimmal egy pohár borra, hazafelé pedig azon gondolkozom, milyen oltári nagy szerencsém van, hogy ők már 12 éves korom óta az életem részei. A lakásba belépve makulátlan tisztaság és a száradó ruhák kellemes illata fogad. Lezuhanyzom, és mielőtt belekezdenék a könyvtár előtti mobil antikváriumban vásárolt új szerzeményembe, azon gondolkozom, hogy egy ideális világban mindenkinek legalább egy olyan szuper napja lenne minden héten, mint amilyen az enyém volt ma.

Mindig az a típus voltam, aki vagy túlgondolja a dolgokat, és addig mérlegeli a lehetséges következményeket (különös tekintettel a negatívokra), amíg annyira szétparáztatja magát, hogy a végén nem cselekszik, vagy aki teljesen meggondolatlanul, semmivel sem törődve spontán (legtöbbször rossz) döntéseket hoz. Most például felmondtam a munkahelyemen. Nincs új állásom, sőt, kedvem sincs új állást keresni, nincsenek megtakarított millióim, és életemben először egyszerűen nem érdekel mi lesz. Az sem, ha egy hónap múlva nem lesz miből finanszíroznom a -kötelező- hétvégi baráti összejöveteleket, és ezért minden péntek/szombat estét itthon kell töltenem, nem érdekel, ha nem lesz mit ennem (mostanában úgysincs étvágyam), és az sem, ha nem tudok bérletet venni magamnak és ezért nem jutok el sehová (egyébként sincs kedvem kimozdulni a lakásból, mert állandóan rohadt hideg van).

Az van, hogy most nem csak a döntésem következményei, hanem úgy általában semmi sem érdekel. Valahogy úgyis lesz – valahogy mindig van…, de ha mégsem, akkor...azt hiszem, tényleg tökmindegy.